Lázár Ervin: A kisfiú meg az oroszlánok

Kutya egy mese

Az erdô alján, a bokor tövén már csak egy kicsi kutya rejtôzött. Öten voltak egykor: izmosak, gömbölyûek és vidám kedvûek. Kutyamama óvta ôket széltôl-víztôl, erôs nap fényétôl, esô hûvösétôl – mi lehet jobb ennél? Kutyamama a szabad ég alatt élt – evett, amit talált, ami így, nyáron egész jó mulatság, mert itt-ott kitesznek mindenféle földi jót: vasárnapi ebéd morzsáit, kiszáradt süteményvéget, és ó, még csontokat is, néha nem is keveset. Ez ám a kutyaélet!

De eljött a nyár vége, ritkulóban voltak a kerítések elé kitett tálak, az ízes-grízes maradékok – a boldogságmorzsákat már a verebek is felcsipegették. Ez ám a kutya élet! És egy nap kutyamama nem jött vissza. Mi lett vele? Talán csak a Szél tudja, a mindenhova befújó; talán csak a Nap látta, a mindent megvilágító; talán csak az Esô hallotta, a mindent tisztára mosó…

És ott maradt az öt gömbölyû, vidám kedvû, szôrös-borzos kiskutya. Vajon mi lesz veletek? Vajon ki lesz veletek? Kutyamama nem jött többé – hol lehetsz, te oltalmazó, testeddel melengetô? Az öt gömbölyû, vidám kedvû, szôrös-borzos kiskutya, bizony, nagy bajban volt. S mert enni kell, elindultak világot látni. Tarisznyájukban nem volt hamuban sült pogácsa, és bizony sajnos az utak mentén sem kolbászból volt a kerítés. Elôször csapatosan meneteltek, de az öt éhes bendônek bizony kevés volt a szerencsében talált falat – így a keresztutak közepén elváltak egymástól, és külön folytatták világlátó csavargásukat. Idejük végtelen volt és céltalan. Övék volt az ég, a levegô, a folyók tükre.

Esténként az erdô alján, a bokor tövén találkoztak újra és újra – egyre kevesebben. Hol maradtatok le? Mi történt veletek? A kicsi kutya nem tudta.

Már csak egymaga rejtôzött ott el éjszakára, a kövér képû Hold alatt. Nem értem, hova visznek, nem értem, mi lesz velem – gondolta, amikor felnyalábolták és kicsi kosárba rakták nevetô szájú gyerekek.

Egymásra találás, így szokták mondani. Lett ennivaló, meleg fészek, boldogságmorzsák minden este – csak jaj, a folyó tükrét, azt tudná feledni…

Mirtse Zsuzsa

A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

by Dolgos Hangya Isk. Szövetkezet:)

A tücsök egész nyáron a fa árnyékában hűsölt és hegedűlgetett. Látta, amint a hangya reggeltől-estig szorgoskodik.

-Ugyan, minek dolgozol ennyit ?- kérdezte, gyere ide mellém a fa árnyékába.
-Nem lehet- válaszolta a hangya, gondoskodnom kell a téli ennivalóról és sietett tovább.

Így teltek-múltak a szép nyári napok. Lassan ősz lett, lehullottak a levelek és hamarosan beköszöntött a tél. (mint a mellékelt ábra is mutatja:(
A tücsök dideregve ült a fa tövében. - Jaj, de éhes vagyok nincs egy falat ennivalóm sem ! Éhen fogok halni ! " És bánatosan gondolt vissza a gyönyörű nyárra, a napsütésre és a zőld lombokra.
Ám ekkor eszébe jutott a hangya. Elment hát a házhoz és félénken bekopogott.

- Én vagyok az, kedves hangya, a tücsök. Nagyon fázom és éhes vagyok ! Nem segítenél rajtam ?
-Látod, ez a bűntetés a lustaságodért- válaszolt a hangya.

De mert jó szíve volt, befogadta a tücsköt. Így hát kettesben töltötték a telet a jó melegben, teli hassal. A tücsök vidám dalokat hegedűlt a hosszú téli estéken.

Élt egyszer egy fejedelem, akit úgy hívtak, hogy Khrithob. Ennek volt egy lánya: Napsugár. Egy másik hatalmas országban élt egy miniszter, ennek meg egy fia volt. Történt egy nap, hogy a miniszter megkérte a fejedelem leányát a fia számára. A fejedelem igen nagy árat kívánt lányáért: száz véka árpát kéretési italért, ötven véka árpát lakodakni italért, kétszáz véka árpát az első tejért és ezerkilencszáz ezüstöt móringnak. De bármilyen sokat kért is a fejedelem, a miniszter egy éjszaka alatt előteremtette. Ezután ő követelte a lány hozományát, mégpedig tiszta aranyban. Nagyon elszomorodott ezen a fejedelem, mert nem tudta, honnan vegyen ennyi töméntelen aranyat.

Sürgősen összehívta a nemeseket, országának minden alattvalóját és egy kísérletet tett. Kihirdette, hogy akinek aranya van, hozza el, majd ezüstöt ad helyette. De egy morzsányi arany sem gyűlt össze. Ekkor a fővezér a király elé járult:

– Ó, Király! Csak a tó mélyéről szerezhetünk aranyat. De hogyan juthatunk el a tó közepére? Ember erre képtelen. A hangyák viszont értik a módját, hogyan kell a víz közepébe eljutni. Jó lenne valahogyan a hangyakirályt előkeríteni.

A fejedelem megkérdezte tőle:

– Hogyan tudnánk a föld mélyéből a hangyakirályt előcsalni?

A fővezér ezt tanácsolta:

– Ha valahogyan el tudnánk érni, hogy az égből eső essék, előjönnének a boly mélyéről, a földből. Akkor meg kellene egyet fogni közülük és rá kellene parancsolni, hogy mutassa meg, hol van a királyuk. Ha így cselekszel, kézre kerítheted a hangyakirályt.

Egy völgy távoli zugában élt ebben az időben egy remete. Követet küldtek hozzá, hogy varázsoljon alá esőt. S mikor néhány csepp eső lehullott, a fővezér nekiindult, hogy körülnézzen. Sikerült is néhány jókora hangyát összefogdosnia. Bevitte őket a városba a fejedelem elé. Az megkérdezte tőlük:

– Ó, ti hangyák! Mutassátok meg nekem, hol van a királyotok, mert ha nem, mindannyiotokat elpusztítlak, megöllek.

A hangyák királya is ott húzódott meg közöttük, s hogy az emberek fejedelme nagy haraggal így reájuk förmedt, nagyon megijedtek. Az egyik megszólalt közülük:

– Én vagyok az.

A fejedelem ráparancsolt:

– Hangyakirály! Hívd össze a hangyák nagygyűlését és parancsold meg nekik, hogy a tó mélyéről hozzanak elő egy csomó aranyat. Ha nem így lesz, megöllek!

Elment hát a hangyakirály, összehívta a hangyák nagygyűlését. Vagy kétezren össze is jöttek. Ezeket mind magával vitte és elmentek a tó partjára. Ott minden egyes hangya derekára selyemfonalat kötött, s felváltva nekiindultak. A hangyák egy-egy váltásra félmérő aranyat hoztak elő és ezt egy hónapon át folytatták, míg egy nagy halom aranyat össze nem gyűjtöttek. Nagyon megörült ennek a király és liszttel meg vajjal ajándékozta meg őket. Nagy vendégséget csaptak, majd elbocsátotta mindet. A hangyáknak azóta olyan vékony a derekuk, amióta selyem fonalat kötöttek rájuk, hogy a tó mélyéről aranyat hozzanak fel.

Azután egy aranyművest hoztak, aki a nagy halom aranyból füzéreket, nyakláncokat, melltűket készített. Hamarosan elküldte a miniszter a leánykérőket. Volt ott száz kérő, hét szerencsemondó, hét dobos, hét furulyás és három előtáncos. Ezek mind bevonultak Khrithob fejedelem várába és ott hét álló napig tartott a leánykérő ünnepség. Mikor elérkezett a hetedik nap, előhozták a menyasszonyt. A sok színarany holmi láttára nagyon megörült a miniszter. Újabb hét napig tartott a lakodalom és ettől fogva a király meg a miniszter mindig jó barátságban éltek.

Mikor a vendégsereg eltávozott, az étkezéskor elhullott rizsszemeket a földre söpörték. Rengeteg rizs került így a földre, s előjöttek a hangyák, összegyűjtötték, elcipelgették és elrejtették a föld mélyén. Alighogy így tettek, jött egy másik hatalmas országból egy király, hogy megütközzön ezzel a fejedelemmel, aki a lakodalmat tartotta. A rengeteg sok katona éppen ott táborozott, ahol nemrég a lakomát tartották. De nem volt se fájuk, se vizük és ezért a nagy hadseregben éhínség ütötte fel a fejét. Mikor a hangyák látták, hogy a sok katona ott táborozik eleség nélkül, előhozták a föld mélyébe rejtett rizsszemeket. Odaadták és a sereg ember mind jóllakott belőle. Megkérdezte ezért a hadvezér a hangyáktól:

– Ó, hangyák! Ugyan honnan hoztátok ezt a rengeteg főtt rizst?

– Nagy Úr! – válaszolták a hangyák. – Ott az ellenség országában van egy hatalmas fejedelem. Ez a hatalmas fejedelem eljött ide, hogy lakodalmat tartson. Miután megtartották az ünnepséget és nagy lakomát csaptak, hazamentek. Az étkezés alatt rengeteg maradék hullott el, amit ők lesöpörtek. Miután elmentek, összegyűjtöttük és elcipeltük a föld mélyébe. Innen van ez.

Elcsodálkozott ezen a hadvezér és így szólt katonáihoz:

– Ennek a fejedelemnek bizonyára sok katonája és hatalmas birodalma lehet. Legjobb lesz, ha nem húzunk ujjat vele. Azt hiszem, mi húznánk a rövidebbet.

Azzal összeszedte a sereget és hazatértek.